Ki diktál? Ki mondja meg mi az értékes, mi szép, mi művészi, mi az ami előtt meghajolunk és átadjuk magunkat az ámulatnak? Tényleg az utca embere diktál, akinek a legközelebbi kapcsolata a művészettel az volt, amikor virágvázát rajzolt rajz órán?
Lássuk hogyan működik ez más hivatásoknál:
Az orvos Urticariat állapít meg.Az egyszerű ember ámulattal nézi, elveszi a receptet, megköszöni, kimegy a váróba és fölényesen odaszól hogy „ugye megmondtam hogy nézessük meg egy orvossal? De te mindig okosabb vagy, hogy szerinted ez csak csalánkiütés.” Hát tényleg az, de az orvos szaktudása megnyugtató, hiszen nem azért járt 5 évig egyetemre hogy ne tudja miről beszél.
Megkérdőjelezzük a kertészt, ha azt mondja nyári napokon ne locsoljuk a leveleket csak reggel, egyébként csak a töveket szabad?
Megeszünk mindent a cukrászdában, anélkül hogy megkérdeznénk hogy azok a pici zöld levélkék mitől zöldek, vagy tényleg igazi narancstól van narancs íze?
Az egészségünket, az életünket bízzuk egyes szakmák képviselőire, mégis kétségbe vonjuk a művészek hozzáértését.
Ők nem tanultak évekig az egyetemen, hogy meglegyen a szaktudásuk? Nem olvastak, jegyzeteltek, gyakoroltak, vizsgákra készültek? Akkor mégis mitől van, hogy a valódi tudás nélküli, másolók, akik a természet kincseit festik meg elismerést kapnak, a valódi művészek meg éhen is halhatnak, mert csak bántó megjegyzéseket és lenézést kapnak? Azok, akik valódi értéket hoznak létre, fáradtságot nem kímélő kutatás eredményeként elméjük, szívük gyümölcsét jelenítik meg a szerintük legmegfelelőbb eszközökkel. Lépten nyomon falakba ütköznek. Olyan kérdésekkel kell vesződniük, mint hogy „miért nem olajban fest vászonra? Az igazi művészek abban festenek. És miért ilyen elmosódott az a hattyú? Ja, hogy az nem is hattyú, hanem metaforikus térbeli kifejezése a harmóniának? De hiszen ez hülyeség. Na vallja be hogy csak elszúrta a hattyút!”
Persze ez több irányú utca. Tényleg van sok léhűtő, aki a szakma szégyene. Akik boldogan lubickolnak abban a tudatban hogy az emberek hülyék, és soha nem fognak rájönni, hogy ő csak egy senki, aki két vonalat rajzolt egy körrel egy vászonra, hangzatos nevet adott neki, és tényleg, ha jól keveri a lapokat, ő lesz a király.
Elnézést, ha kissé kiábrándult lettem. De egy ideig próbáltam megmaradni egy hullámvasúton. Igyekeztem értékeset alkotni, és az emberek ujjal mutogattak különböző értéktelen giccsekre, hogy ha majd olyat tudok festeni, akkor leszek valaki. Persze azt senki sem érti, hogy tudnék, de nem akarok, mert az számomra értéktelen, az maximum hobbi lehetne de nem hivatás. De elfogadtam, hogy nem várhatom el a művészet lényegének a megértését olyanoktól, akiket ez soha nem foglalkoztatott. Ezért fölvettem a kesztyűt, festettem olyat, amit talán többre értékelnek. Hát nem tartják többre az ízlésemet, igaz ugyan, hogy tudok „jó” képeket festeni, de még mindig „rosszul állok hozzá a dologhoz.” Szóval nekem nincs ízlésem, de bármelyik giccsmesternek van…
Szörnyű lenne, ha senki nem hallgatna az orvosokra. Ha az orvosok végig kellene nézzék emberek szenvedéseit, mert azok semmibe veszik a hozzáértésüket. Egy művészethez valamit is értő embernek sem könnyű végignézni az ízlés nélküli világ fejlődését és a művészet megcsúfolását.
